Barion Pixel

A magyar könyv is magyar termék

Új mozgalom a magyar szerzők magyar nyelven írt könyveinek népszerűsítésére.

Segítsd a törekvéseinket
Csatlakozz!

Sky S.T. - alapító

Sky S.T.

Író, A magyar könyv is magyar termék ötletadó társ-alapítója

Egy Heves megyei kis faluban nőttem fel. A négy tantermes iskolába felváltva jártunk délelőtt és délután, az alsó és a felső tagozat. Állandó volt a tanító és tanárhiány. Édesapám szénbányász volt, a föld alatt dolgozott, nagyon nehéz és veszélyes körülmények között, ezért számára mindennél fontosabb volt hogy a gyermekei ennél többre vigyék. Édesanyám a háztartást látta el és gondoskodott a családról, a kertről, az állatokról.  

Apai nagyszüleimmel laktunk egy házban, és ez két dologban volt meghatározó az életemben. Nagymamám egy igazi könyvmoly volt, szinte minden könyvet megvásárolt ami az „olcsó könyvtár” sorozatban megjelent. Ő adott először olvasnivalót a kezembe, neki köszönhetem hogy megszerettem az olvasást. Nagyapámmal pedig az erdőt jártuk amikor csak tehettük. Madárfészket kerestünk, erdei szamócát ettünk vagy éppen gombát szedtünk. Nagyon izgalmas és mozgalmas, ingerekben gazdag gyerekkorom volt. És ez meghatározta az egész életemet.

A könyvek révén hamar kinyílt előttem a világ. Emlékszem, talán 12 éves lehettem amikor Gróf Széchényi Zsigmond afrikai vadászkalandjairól olvastam éppen (ha jól emlékszem a Csui című könyvet) és hónapokig arról ábrándoztam hogy egyszer majd én is elmegyek Afrikába. Minden egyes könyv megmozgatta a fantáziámat, újabb és újabb álmokkal, tervekkel gazdagította az életemet. Aztán persze szűk lett számomra ez a világ, a falusi környezet.

De nem csak ezért. 
Bele volt kódolva a családba a többre-vágyás apai és anyai ágon egyaránt.  
Édesanyám imádta a szép ruhákat, szép környezetet, de dicsekedni is szeretett vele. Mivel egy kis falu nem éppen a legalkalmasabb helyszín erre, megragadott minden alkalmat hogy vendégeket hívhasson vagy minket vendégségbe hívjanak. Állandó volt a jövés-menés az életünkben. 
Amikor az első Kit mit tudnak köszönhetően felfedezték a nagyapámat mint népdal énekest és aki saját maga készítette bodzafa furulyán játszik, na akkor feje tetejére állt a világunk. Nagyapánk igazi celeb lett. Vitték fesztiválokra szerte az országban, sőt, Olaszországba is egy delegációval. Aztán meg hozzánk jöttek népzene kutatók, még Svédországból is. Antal Imre műsorvezető már szinte családi barátnak számított. És a hab lett a tortán, amikor egy fél órás kisfilmet forgatott róla a Magyar Televízió.

Ilyen környezetben csoda-e hogy szűk lett számomra a kis falu?

Eger, Jászberény majd a főváros, Budapest következett. Mind-mind új élményekkel és új barátságokkal gazdagított. Aztán ahogy lehetett, jöttek a külföldi utak. Egy-egy hétvége, vagy akár egyetlen nap – csak menjünk. Később minden pénzem arra ment el hogy újabb és újabb országot fedezhessek fel, ha csak néhány nap erejéig is. Lassan de végre megnyílt előttem is a világ.

Mire a fővárosba költöztem, szinte már mániákussá váltam úgy kerestem az új és még újabb élményeket, lehetőségeket. Amikor kinyílt előttem egy ajtó – akkor belevetettem magam az élvezetekbe, az információkba, habzsoltam azokat, majd rohantam a következő ajtóhoz… Amikor színházba jártam, akkor minden este színházban voltam. Amikor felfedeztem hogy nem minden könyvtár egyforma, szinte reggeltől estig a könyvtárakban ültem, ott olvastam, faltam a könyveket. Amikor összejött egy jó társaság, akkor minden este táncolni mentünk. Aztán belecsöppentem a sportrepülés világába, ami több mint húsz évig el sem engedett: hőlégballonozás, ejtőernyős és tandem ugrás, gyalogernyőzés, motoros sárkány, vitorlázógép – jöhetett bármi, csak repüljön. Ennek köszönhettem hogy hosszú évekig újságíróként is dolgozhattam, egyre többet, egyre több féle médiánál. De így jutottam el dél-Franciaországba, Le Puy-be hőlégballonozni, vagy a párizsi nemzetközi air-showra is. Az ejtőernyős csapattal kóstoltam bele a síelésbe, a lovaglásba, falmászásba. Az újságírói munka meg a marketing ügynökségem révén megismertem új területeket, divat, kereskedelem, autóipar, a dísznövénytermesztés, lakberendezés, szállodaipar, vendéglátás, és akkor még nem beszéltünk a személyes kapcsolatokról sportolókkal, művészekkel: Pulai Imre, Kovács Kokó István, Medveczky Ilona, Bódi Guszti és Margó, Kéri Kitty, Juhász Attila, Gallusz Nikolett, Farkasházi Réka, Buczkó Imre, Huller Ágoston, Kosaras Renáta, Mata Pál, Kakucsi-Csernák Zoltán, Zoltán Erika, Németh Gábor, Boda János, Koós Réka és még hosszan sorolhatnám a neveket, akikkel a jó sorsom összehozott rövidebb-hosszabb ideig.

Mire valamit kipróbáltam, megtanultam, megértettem - már ott is volt egy új lehetőség előttem amiről nem akartam lemondani. Hiszen annyi minden vár ránk! Annyi szépség, annyi izgalom van a világban! És ehhez oly rövid az élet!

Rengeteg az energiám még ma is, muszáj feszegetni a határaimat, muszáj minden nap tanulnom valamit, legyen az egy új technológia vagy néhány angol szó, mindegy. Minden nap szükségem van arra az érzésre, hogy bármire képes vagyok. Nekem a kihívás olyan mint másnak a levegővétel. Így kerültem ki győztesen minden helyzetből, betegségből, családi tragédiákból. És igen, így kerültem Afrikába is. Egyszerűen szükségem volt egy még nagyobb kihívásra, hogy bebizonyítsam magamnak, bárhol a világban megállom a helyem.

Éppen ezért meggyőződéssel vallom, hogy nem lehet rossz helyre születni. Hogy egyedül mi vagyunk azok akik eldöntjük, hogyan akarunk élni. Beérjük-e az álmodozással vagy mindent megteszünk azért hogy az álmaink valóra is váljanak.

És most beszéljünk a könyvekről.

A család elbeszélése szerint igazi nyűg voltam mindenki nyakán, akivel állandóan foglalkozni kellett. Csecsemőként üvöltöttem ha nem voltam kézben és nem sétáltak velem. Nagyszüleim nevetve mesélték hogy ahhoz hogy aludni tudjanak tőlem, lehozták a bölcsőt a padlásról, és abba fektettek éjszakára. Anyukám egy hosszú szalagot kötött a bölcsőre, a másik végét meg a saját csuklójára, aztán amikor nyöszörögni kezdtem, csak rántott egyet a szalagon, a bölcső ringani kezdett én meg csendben maradtam. És ez így ment minden éjjel.

Később nagyapám énekelt nekem meg topogta a csárdást velem, nagymamám pedig felolvasott abból a könyvből ami épp a kezébe akadt. Állítólag Jókai Mór A kőszívű ember fiai regénye volt az első amivel megismerkedtem, néhány hónapos koromban. 
Amikor három éves lettem már kívülről tudtam Tapsi Hapsi kalandjait, és nem lehetett kihagyni egyetlen betűt sem, mert azonnal reklamáltam. Mire végére értünk a Gőgös Gúnár Gedeon, a Mazsola, meg a Mosó Masa mosodája könyveknek is, a család nem csak kikészült mellettem de elfogytak a mesekönyvek is. Így hát úgy döntöttek, tanuljak meg végre olvasni, hátha akkor nyugtuk lesz tőlem.

Apó – A, Baba – B, Cica – C, Csikó – Cs, Dob – D….. 
Biztosan sokan emlékeztek még a klasszikus olvasókönyvre. Ezzel indult az én olvasói karrierem. Mire iskolába mentem, már folyékonyan olvastam. Ami nem is volt baj tekintettel arra hogy a kis falusi iskolában hét tanító nénink volt mindjárt az első évben.  
Aztán év végén megkaptam életem első saját könyvét a jó tanulmányi eredményéért.  
Ezzel kinyitották Pandora szelencéjét.  
Egyre több és több könyvet akartam, ami csak az enyém. Először megkaptam nagyanyám könyveit, apránként, de az sem volt elég. Minden zsebpénzemet könyvekre költöttem anyukám nagy bánatára. Második vagy harmadik osztályos lehettem amikor fogalmazást kezdtünk tanulni és úgy döntöttem, ha fogalmazni tudok, akkor tudok mesét meg verseket írni is. Így bővítettem az olvasnivalómat – hogy megírtam magamnak. Óriási hévvel fogtam hozzá. A családnak is új szerep jutott, most már a hallgatóságé.

Emlékeztek még a Miska bácsi leveles ládájára? Talán az idősebbek. 
Bizony, milyen jó kis gyerekműsor volt! Nem is tudom hogy van-e hasonló a mostani gyerekeknek, de ha nincs, az bizony nagy baj. Tíz éves voltam amikor elhangzott a felhívás, hogy küldjünk neki meséket amiket mi írtunk és a legjobbakat felolvassa a rádióban.

Teljes extázisba került a család amikor levelet és egy óriási csomagot kaptam személyesen Miksa bácsitól, és arról értesített hogy tetszett neki a mesém, el is fog hangozni a rádióban. Addig is itt az ajándék könyvem a csomagban: Minden napra egy mese. 
Akiknek nem a postás, azoknak az anyukám mondta el, hogy micsoda küldemény jött nekem, kitől és honnan. Anyukám szó szerint magával hurcolta a levelet mindenhova és mindenkinek megmutatta. Szerintem simán kötelezővé tette a műsor hallgatását a faluban.

Nagy élmény volt ez, hogy ne lett volna, de el is szaladt velem a ló. Innentől már láttam magam mint sikeres író, és nem volt biztonságban előttem sem papír sem ceruza.

Szerencsére jött a felső tagozat meg a még több tanulni való és egy időre visszaszálltam a földre én is. A nyolcadik osztály végén – mint oly sok más gyereknek, nekem sem volt semmilyen elképzelésem, hogy mi leszek ha nagy leszek. Én gimnáziumba szerettem volna menni hogy egy kis időt nyerjek, de anyukám közölte velem hogy szó sem lehet róla. Mert mi lesz velem ha nem leszek elég jó ahhoz hogy főiskolára vagy egyetemre menjek? Mihez kezdek egy gimnáziumi érettségivel? 
Igaza is volt meg nem is. 
Igaza volt, mert egy szakma mégis többet jelent, ugyanakkor borzasztó módon fájt, hogy nem bízott bennem, abban hogy képes leszek ott is jól teljesíteni. Megint az írásba menekültem, az segített túl jutni a csalódáson. De most már titokban írtam. Nem akartam hogy mások lássák a gyengeségemet, a kudarcomat. Mert mindezt óriási kudarcként éltem meg.

Végül az óvónőképző maradt számomra, na nem elhivatottságból. A mi falunkban nem volt óvoda. Honnan tudhattam volna mit jelent óvónőnek lenni? 
Ide vettek fel – és kész. Majd lesz valahogy. 
Az egyetlen amit nagyon szerettem és ami szintén meghatározó tényezővé vált az életemben, az a pszichológia. Bartha Ida tanárnő sokkal de sokkal többet adott nekem, mint egy tantárgy szeretetét. A pszichológia az életem részévé vált. Rengeteg könyvet olvastam a témában később is, és igyekeztem hasznosítani amit csak lehetett. A munkámban épp úgy mint a magánéletemben.  
A középiskolában az első két év számomra felért egy természeti katasztrófával. Vidéki kislány tájszólással a városban. És egy olyan kollégiumban ami leginkább egy katonai büntetőtáborhoz hasonlított. A vége felé kezdtem kicsit felengedni és élvezni, főleg az óvodai foglalkozásokat, ahol megint nagy hasznát vettem a kreativitásomnak, legyen szó egy saját meséről, bábokról, vagy egyéb eszközökről amiket én magam készítettem. De bevallom őszintén, alig vártam, hogy befejeződjön.   
Azért itt még álljunk meg egy pillanatra. Volt egy momentum, az utolsó évben, ami ma már nagyon vicces, de akkor… A Kazinczy nyelvhelyességi versenyt annak idején minden évben megrendezték és kötelező volt rajta részt venni. A mi tanárnőnk ki nem állhatta az osztályunkat, és ez szinte majdnem teljes mértékben kölcsönös volt. Erőteljesen raccsolt, és ehhez magyar nyelv és irodalmat valamint gyermekirodalmat tanított nekünk. Neki degradáló volt szakközépiskolásokat tanítani, nekünk meg irritáló volt egy beszédhibás tanárnő. Szóval eljött a tesztírás ideje, és miközben kiosztotta a feladatlapokat, valami ilyesmit mondott: Nem értem minek erre pazarolni az időt, egy szakközépiskolás soha nem veheti fel a versenyt egy gimnazistával. Aztán jött a maflás – de neki. Én nyertem meg az iskolai versenyt. Ám ahelyett hogy megdicsért volna, újra írattatta velem az előző évi tesztet, mert meg volt róla győződve hogy valamilyen módon csaltam. Nem jött be a terve, mert az is hibátlan lett. Sőt, anélkül hogy bárki felkészített volna, második lettem a megyei versenyen és eljutottam az országos döntőbe. Tudtam, hogy ha ott is jól szerepelek, akkor őt fogják kitüntetni függetlenül attól hogy nem foglalkozott a felkészítésemmel. Fogtam magam és elrontottam a tesztet, ahhoz eléggé, hogy ne kerüljek túlságosan előre, majd egy olyan szóbeli rögtönzést adtam elő a bizottságnak, hogy Péchy Blanka az értékelésében külön kiemelt és megdicsért. (Péchy Blanka magyar színésznő, előadóművész, író, nyelvművelő, rádiós műsorvezető, a bécsi magyar nagykövetség kulturális attaséja, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója, alapítványtévő és a Kazinczy-díj megalapítója, érdemes művész) Nekem meg lett a saját sikerélményem, a tanárnőnek viszont elmaradt a prémium. Sejthetett valamit, mert az iskola igazgató kérése ellenére ugyanúgy kellett érettségi vizsgát tennem magyar nyelvtanból mint mindenki másnak.

A tanító képző főiskola ehhez képest egy nagy vidám kaland volt. Annyit lógtam hogy már szinte szégyelltem magam, mégis jó jegyeim voltak. Abból éltem amit a középiskolában tanultam. Az iskola foglalkozásokon meg ott voltam a topon, állandóan lenyűgöztem a szakmai vezetőimet a kreativitásommal. El is határoztam a második év végén, hogy elég volt a lógásból, itt az ideje hogy munkát vállaljak és a saját lábamra álljak.

Mivel pedagógus fizetésből nem lehetett albérletet is fizetni meg megélni is egyszerre – főleg amíg az embernek nincs a kezében a diploma, olyan helyet kellett keresnem ahol vagy szolgálati lakást vagy valami szállást adtak az állás mellé. Szolgálati lakás már akkor is kevés volt, főleg vidéken, kis falvakban, ahova nem akartam visszamenni. Így kerültem a fővárosba és egy munkásszállásra. Na azt majd egyszer megírom egy önálló könyvben….

De a tanítás jó volt, élveztem, hamar saját osztályom lett, akikkel sikert sikerre halmoztunk. Egészen addig imádtam csinálni, amíg az egyik tanfelügyelő azt nem mondta, hogy komolyabban kell vennem a tanítást, mert nem követem szigorúan a szocialista elveket. Még szegény iskola igazgató is próbált érvelni az érdekemben, de a tanfelügyelő nem tágított. Tőle elmarasztalást, az igazgatómtól meg kiemelt jutalmat kaptam az év végén. Aztán úgy döntöttem hogy elég volt. Nem tudtam és nem is akartam másképp tanítani.

Egy huszárvágással elmentem titkárnőnek. Még a főiskolás évek alatt megtanultam profi módon gépírni, ennek most igazán jó hasznát vettem. Persze túlképzett voltam erre a feladatra így aztán hamar a humánpolitika világában találtam magam, egy nagy műszaki cég központjában. 
Pletykák, áskálódások, irigység, rosszindulat – minden kijutott nekem. Fiatal vagy? Az öregek fújnak rád. Csinos vagy? Mindenki fúj rád. Vagány vagy? Az nem fér össze a szocialista erkölccsel. Tanulnál tovább? Nem lehet mert először a Marxista egyetemet kell elvégezned. Jelentkeznél akár még oda is? Kizárt, várólista van, és neked a sor végén a helyed.

Ismét az íráshoz fordultam kompenzációért, bár még mindig csak a kis kockás füzetekben. Ott szárnyalhatott a fantáziám, lehettem bárki és bármi, megtehettem amit csak akartam.

Lassan enyhült a politikai nyomás az országon, és én azonnal kihasználtam azt. Ekkor már nem csak részese voltam a sportrepülésnek, de az újságírásban is bontogattam a szárnyaimat. Mindig hálás leszek az LRI Repülőtéri Magazinjának ezért. Ciprus, Párizs, Le Puy, és számtalan repülős esemény Magyarországon – ezt mind annak köszönhettem hogy a Magazin munkatársa voltam. Én meg csak írtam, és írtam, ontottam magamból az interjúkat, élménybeszámolókat. Mert mindegy volt számomra hogy precíziós repülés vagy repülésműszaki konferencia, hőlégballon nemzeti bajnokság vagy közgyűlés, interjú vagy kis hír, élveztem az írást, bármi volt is a feladat.

Egyre többet írtam otthon is. Még mindig csak magamnak, a saját szórakoztatásomra. Meg volt a sikerélményem az újságírásban, nem éreztem késztetést arra hogy ennél több legyen.

Ahogy a nappalt felváltja az éjszaka, úgy kaptam én is nyakamba a sok napsütéses vidám és sikeres év után a tragédiákat. Sorban egyiket a másik után. Még fel sem fogtam, mi történt velem hétfőn, amikor kedden már egy másik is a nyakamba szakadt.

Hogy teher alatt nő a pálma? 
És ami nem öl meg az megerősít? 
Bajban ismerszik meg a barát? 
Bizony, ezek nagy igazságok.

Eljutottam arra a pontra amikor el kellett döntenem, melyik utat választom: megtörök vagy megerősödök?

Még nem voltam ötven éves amikor elhagytam az országot, új életet kezdtem ott, ahol senki nem ismert. Ott ahol csak magamnak köszönhetem azt is ha életben maradok, meg azt is ha nem. Nem volt egy könnyű menet, és még mindig nem az. De megerősödtem. Az én pálmámat meg lehet ugyan hajlítani, de törni nem.

Az írás mára ismét életem egyik fő mozgatórúgója lett.

Meggyőződésem hogy eddig is már legalább három embernyi életet éltem, és még mindig van előttem majdnem ennyi. Miért ne osztanám meg másokkal? Olyanokkal akik nem olyan szerencsések mint én, hogy átélhették a szocializmust, annak a felbomlását, az átmeneti időszakot, és ami utána jött….. Vagy akik nem élhették át a sportrepülés varázsát, mert mire felnőttek, ez már szinte megfizethetetlenné vált. Akik nem simogathattak kis gepárdot, nem adhattak almát a zebracsikónak, nem vághattak át a Namíb sivatagon, akitől nem kérdezhette meg a namíbiai kisfiú, hogy ha ő elmegy Magyarországra és ott fog élni akkor az ő bőre is olyan szép világos lesz-e majd mint az enyém?

A könyv végül is arra (is) való hogy a fantáziánk segítségével átéljünk bármit amit szeretnénk. Lehessünk bárkik, bárhol a nagy világon. Utazhassunk az időben előre és vissza. Szórakozzunk, nevessünk, kapcsolódjunk ki, ha csak néhány órára is, akkor amikor a leginkább szükségünk van rá.

Miért fontos számomra A magyar könyv is magyar termék mozgalom?

Mert szeretném ha a magyar szerzők és műveik nagyobb ismertségnek örvendhetnének. Ha jobb marketinget, több elismerést de legalább biztatást kaphatnának. 
Mert szeretném ha a magyar nyelvet sikerülne megőrizni még legalább ezer évig. A szívem szakad meg amikor külföldön élő magyarok „törik” a nyelvet. A gyermekeik még talán emlékeznek néhány magyar szóra, de az unokáiknak már „ciki” hogy magyarul tanuljanak. 
Mert annak ellenére hogy a világban egyre több a technikai eszköz, mégsem tud elterjedni az e-könyv meg a hangos könyv hogy ne kelljen lemondaniuk sem az időseknek sem a látássérülteknek az olvasás élményéről. 
Szeretném, ha minél több gyerek és felnőtt találna élvezetet vagy az olvasásban, vagy az írásban, esetleg mindkettőben. Ezt a célt szolgálja a mozgalom, és minden egyes pályázat amit majd közzéteszünk a Helma Kiadóval, Dvarieczki Bálinttal közösen.  
Azt reméljük hogy mindenki aki használja ezt a csodálatos és gazdag magyar nyelvet, élvezetet talál a könyvekben akár olvassa, akár írja azokat.  
És reménykedünk hogy a leendő magyar íróknak sem csak odáig terjed az írói talentuma, hogy „hastag könyv”. 


Ugrás az összes alapítóhoz