Menyhei Mónika

Édesapám részéről 13. születésnapom után kezdtem el írni verseket, ezzel is feldolgozva a gyászt. Számomra az írás ez miatt is egy terápia, ami nagyon sok nehézségen keresztül segített át. Később ezek a „gyászversek” átléptek szerelmes versekké, majd bánatos verseké. Életem eddigi meghatározott eseményeinél jelen volt, egészen 17 éves koromig. Ekkor megszakadt bennem valami, és abbahagytam az írást. És kis időre hátat fordítottam az irodalomnak, pontosabban, 19 éves koromig, amikor az olvasás világába éreztem magam kiteljesedni. 
Ez így is ment egészen 24 éves koromig, amikor másik szeretett nagyapámat, édesanyám részéről elvesztettem. Ez adott újabb lendületet az írásnak. És így tudtam csak az feldolgozni, hogy már ő sincs többé. Akkor úgy éreztem összedőlt a világ, de a versek és az olvasás által újra magamhoz közel éreztem őt. Így születtek meg a Valósággá vált álom című verseskötetbe a versek. De hogy valóban ki is vagyok, ez a versem ír le engem igazán. 
**

Ez lennék én

Csak egy lány vagyok, aki az álmait kergeti, 
Megvalósítani fél, mégsem hátrál ki. 
Egyszer csak eléri amit annyira akar, 
Ha egy mese véget ér ő újra kezdi azt. 

E versbe szedi gondolatait, hogy ki is ő igazán, 
Egy álmodozó, ki a gondok elől menekül, 
A versek érzelmi viharos tengerébe elmerül, 
Hogy újra élje a történetek csoda világában. 

Ez lennék én, egy lány akinek az írás
Nem csak játék és mese, hanem maga a terápia
Mert a szavak segítenek a gondolatokat 
Megfogható formába megalkotni. 

Ez vagyok én egy egyszerű lány, 
Egyszerű álmokkal és vágyakkal. 
Aki elindult egy úton, hogy megvalósítsa
Azt amire mások azt mondták, hogy megvalósíthatatlan. 

Csak egy lány akinek a szíve repked, 
A szavak jönnek és mennek. 
De az álmok megmaradnak, 
Sőt most már valóra válnak.